Nem tudom, milyen volt. Biztos lehet erről olvasni sok helyen. Azt viszont tudom, hogy régen nem volt Tesco, meg Aldi, az emberek azt ették, és itták, amit nyáron félretettek. Tele voltak a kamrák, persze már akinek. Azt is tudom, hogy nem futkostak a postára sárga csekkeket lobogtatva, a postát akkoriban még arra használták, hogy leveleket adjanak fel. Munka kevesebb volt télen, nem úgy, mint most, amikor a december a hajtás ideje. Abban is biztos vagyok, hogy ők még tudták, mit jelent megszentelni az ünnepnapot. Nem arra gondolok, hogy szenteste elmentek a templomba, hanem arra, hogy tudták, mit jelent az ünnep. Ami számunkra titok, az nekik olyan nyilvánvaló lehetett, hogy meg sem kellett fogalmazni.
Karácsonykor megszületik a remény.
Amit mi teszünk, az szokás, rítus.
Zöld fát cipelünk be a szobába.
Fagyos, szürke télidőben a lombos ág a remény.
Gyertyát gyújtunk.
A sötét éjszakában a fellobanó láng, a világosság, a remény.
Ajándékot adunk.
Ajándékot csak az tud adni, aki megteheti, mert bízik benne, hogy a jövő gazdag lesz. Ez a remény.
Megszületik a megváltó.
Egy új élet születése mindig remény.
Nekünk már nem kell félni, hogy kiürül a kamra, tele vannak a boltok áruval, bár a pénz néha kevés.
Nekünk már nem kell félni, hogy elfogy a tüzelő, csak felsrófoljuk a gázt, aztán visszük a sárga csekket a postára.
Minket már nem kényszerít tétlenségre a sötét, mert felkapcsoljuk a villanyt, és máris mehetünk dolgozni.
Karácsonykor feldíszítjük a fát, gyertyát gyújtunk, ajándékot adunk, esetleg elmegyünk templomba, csak azt nem tudjuk, hogy miért.
Számunkra nem születik meg a remény.