Békéscsaba, Hódmezővásárhely, Siófok, Kiskunhalas, Szeged, Kecskemét és Kisvárda. Ezeken a magyarországi városokon keresztül vezetett Scholtz Andrea útja Mosonmagyaróvárra. Kapusunk többször nyert már NB I/B-s bajnokságot, járt külföldön is, ahogy fogalmazott szinte már mindent megtapasztalt a kézilabdában.

„A tavalyi vezetőedző, Varga József keresett meg már februárban, mert az előző szezonom nem alakult túl jól. Nem kaptam annyi játéklehetőséget, így váltani szerettem volna. Az edző után a vezetőség is megkeresett és nagyon hamar meg tudtunk egyezni. Mára már bátran mondhatom, hogy jó döntés volt. Nagy jól érzem itt magam! Ahogy Bognár Róbert fogalmazott korábban ez a csapat a fiatal és a rutinos játékosok remek elegye. Jó közösség alakult ki, a pályán és azon kívül is. Ha gond van, nyugodtan kereshetjük egymást és számíthatunk a másikra.”

Ha Andi családfáját megnézzük – édesapja kézilabdaedző, édesanyja pedig játékos volt – kijelenthetjük, hogy egyenes út vezetett ehhez a sportághoz. Ugyanakkor mind mondja szülei sohasem erőltették rá a kézilabdát, ő hozta meg ezt a döntést.

„Sosem volt rajtam nyomás, de így hozta az élet. Amikor kiskoromban megkérdezték tőlem mi akarok lenni én mindig azt mondtam, hogy kézilabdázó. Deszken kezdtem el az általános iskolába járni, viszont itt nem volt sportosztály, így amikor eldöntöttem, hogy ezt szeretném, akkor váltani kellett olyan iskolára, ahol ezzel komolyan foglalkozhatok. A szüleim még meg is kérdezték, hogy biztosan ezt szeretném-e. Ha sporttagozatos iskolába jár az ember, akkor azt rendesen kell csinálni, nem lehet ott hagyni csak azért, mert ráuntam. Én viszont tántoríthatatlan voltam!”

Persze nem ment minden ilyen egyszerűen, hiába volt eltökélt, történt olyan dolog is, ami miatt elkeseredett pár hétre.

„Az, hogy én a kapuba kerültem, az teljesen véletlen volt. Az egyik edzésen nem volt kapus és valakinek be kellett állnia, a hirtelen beszállásom pedig annyira jól sikerült, az edzőm szerint, hogy a következő edzésre már hosszú nadrágba és felsőbe kellett mennem. Ennek a dolognak egyébként a betege voltam három hétig, sírtam, hogy én nem akarok kapus lenni. Aztán viszont jöttek sikerek és rájöttem, hogy nem is vagyok ügyetlen benne, így megbarátkoztam a gondolattal és végül meg is szerettem.”

Scholtz Andrea és Dányi Bernadett jó csapatot alkot és remekül kiegészíti egymást, hiszen előbbi a rutin, utóbbi pedig a fiatalság megtestesítője a kapuban.

„Bárhol játszottam és bármilyen kapusedzőm is volt, mindig arra tanítottak, hogy a kapusok az külön kis csapat. Persze egészséges rivalizálás kell, de az biztos, hogy ha a Berni véd, akkor én vagyok a legnagyobb szurkolója a kispadon. Segítem őt a rutinommal, a felkészültségemmel, mindennel, de én is játszani szeretnék, így plusz motiváció, hogy jobb legyek nála. Ez világ életembe így volt, segítettem és segítettek is.”