Öt évesen orvosi javaslatra kezdett balettozni, végül a tánc lett az élete és mind a mai napig a pályán van. A Győri Nemzeti Színház táncosa volt, többször járt Indiában, hogy elsajátítson egy különleges táncot. Most Mosonmagyaróváron tanít balettot. Mladonyiczky Edittel beszélgettem.

„Annyira vékony voltam, lúdtalpas és görbe hátú, hogy javasolták édesanyámnak, vigyen el úszni vagy táncolni. Mivel eléggé beteges is voltam, a tánc mellett döntött, balettozni kezdtem. Kabodi Sándorné Pirike néni, az akkori békéscsabai balett tanár felkarolt és erre a pályára állított. De nagy köszönet illeti édesapámat is, aki művészként tisztában volt azzal, hogy lelkileg is alkalmas vagyok erre és nagyon protezsálta, hogy a tánc pályát válasszam.”

Ötödik osztálytól a budapesti Balett Intézetben tanult és bár nehéz időszak volt számára, mégis úgy döntött, hogy nyolcadik után is folytatja az útját.

„Vidéki voltam, kollégista, távol a szülőktől. Reggeltől estig oktatás folyt, délelőtt szakma, délután közismeret. Senkim nem volt Budapesten és amikor láttam, hogy a társaimat meglátogatják a rokonok, uzsonnát hoz a nagymama, az nagyon nehéz volt… - meséli – Mégis a pályán maradtam, a pécsi Művészeti Szakközépiskolában tanultam tovább. Uhrik Dóra méltán elismert táncpedagógus a szakma szépségei mellett annak árnyoldalait is megmutatta, amiért örökre hálás leszek neki. Nem egy hamis képet kaptunk a pályáról és ez a későbbiekben sokat segített.”

Tizenegyen végeztek, majd szétszéledtek országhatáron belül és kívül.

„Volt, aki külföldre ment, voltak, akik hazai társulathoz szerződtek, néhányan a Győr Nemzeti Színház Tánckarába. De ez egy olyan különleges osztály volt, hogy a mai napig mind a 11-en a pályán vagyunk.”

Eleinte nagyon szeretett volna bekerülni a Győri Balett társulatába, ám ez elsőre nem sikerült, később pedig egész más irányt vett az élete.

„Akkoriban jöttek divatba a musicalek és kárpótoltak mindenért. Olyan sikereket arattunk, olyan tapsokat kaptunk, hogy ennél több nem is kellett! Viszont volt bennem egy pici űr, hogy ez még mindig nem teljesen én vagyok… ekkor találkoztam az indiai kultúrával, amibe teljesen beleszerettem. Azt vallom, hogy mindig megnyílik az út arra, hogy az ember azt csinálja, amit kell. Háromszor jutottam el ösztöndíjjal Indiába táncot tanulni.”

Itthon aztán fellépést fellépés követett, bejárta az országot és tanítani kezdett.

„Az indiai filozófia annyira harmonikus a világgal, hogy teljesen magaménak érzem. A tánc pedig kiteljesíti a lelket, van mögötte egy vallás, egy értékrend, amit nem a divat irányít. Zseniális mesterem volt, aki nemcsak a táncot, hanem a hozzá tartozó lelki hátteret is átadta nekem. Úgy gondolom, hogy ha én részese lehetek ennek a tradíciónak, hogy ezt a táncot megőrzöm és továbbadom, akkor kötelességem úgy továbbadni, ahogy én kaptam.” – mondja.

Olyan szenvedéllyel beszél Indiáról, hogy az embernek kedve támad repülőre szállni és elindulni.

„Indiában -tudjuk- sok rossz is van, de van ott valami, amihez ha sikerül hozzájutni, olyan lelki táplálékot kapsz, ami az itthoni életében tud segíteni. Minden depresszióst elküldenék Indiába! Megtanulod ki vagy te – amit itt Európában nagyon kevesen tudunk…”

Edit a győri Nemzeti Színházban eltöltött 25 év után nyugdíjba ment, közben megismerkedett férjével, Mosonmagyaróvárra költözött és megszületett gyermeke, Martin – csak hogy tényleg minden kerek legyen, a Tánc Világnapján. „Ennél több nem is kell!” – hangoztatja sokszor. Most már a családjának él és gyerekeket tanít táncolni. Mint mondja, nem az a lényeg, hogy feltétlenül a táncpályára vezesse őket, hanem hogy megszerettesse velük a mozgást és átadja mindazt a tudást, ami benne van. „Elégedett vagyok és most már minél többet át szeretnék adni abból, amit tudok.”